A cikk szerzője Bíró Ádám Béla, a Határokon Átívelő Nemzeti Ifjúsági Egyesület alapító tagja
A fejlett társadalmakra jellemző elöregedés folyamatának negatív következményei egyre nagyobb figyelmet kapnak a társadalomtudományban. Számos tanulmány, értekezés született már a nyugdíjrendszerek közép- és hosszú távú kihívásairól, az egészségügyi rendszerek fenntarthatóságáról, a szociális ellátórendszerek további szegmenseit érintő „újraszabási” kényszerekről vagy a gazdasági növekedés társadalmi elöregedésre visszavezethető korlátairól. De alapos elemzések születtek már az elöregedés és a demokrácia kapcsolatáról, vagy az életkor és a szakpolitikai preferenciák közötti összefüggésekről is. Írásomban arra teszek kísérletet, hogy az elöregedés hatásait egy konkrét szakpolitikán, az ifjúságpolitikán keresztül érzékeltessem.
Ehhez azonban először is mindenképp szükséges definiálni az ifjúságpolitika fogalmát. Ha tágabb keretek között adjuk meg a definíciót, akkor azt mondhatjuk, hogy minden, az ifjúságot érintő politikai input és output szerves részét képezi ennek a szakpolitikának. Tehát az ifjúságpolitikához soroljuk a fiatalok által, a politikai szereplők és a közélet irányába megfogalmazott javaslatokat, észrevételeket vagy esetleges követeléseket; illetve minden olyan döntést, amelynek címzettje főszabály szerint a 15-29 éves korosztály.
Amennyiben a szűkített definíciót vesszük alapul, akkor az mondható, hogy a fiatalokat érintő oktatási, tehetséggondozási, kulturális, egészségmegőrző, sportolási vagy akár gazdasági folyamatok önmagukban még nem képezik részét az ifjúságpolitikának. Ilyen esetekben az önálló, saját logika mentén működő szakpolitikák között egyfajta lazább, a címzettek életkori azonosságából fakadó koordinatív szerepet lát el az ifjúságpolitika. Egy egyszerűbb hasonlattal élve: nem az ifjúságpolitika jelöli ki például a köznevelés vagy a felsőoktatás helyes irányát, hanem az adott szakpolitika önmaga. Az ifjúságpolitika azonban ilyen esetekben is megfogalmazhat ezen szakpolitikák számára olyan célokat és javaslatokat, amelyek biztosítják a fiatalok helyzetének javítására meghozott, rendkívül szerteágazó döntések közötti koherenciát.
A fogalom tisztázása mellett külön érdemes kitérni az elemzés szemléletmódjára is, vagyis mindazon elemekre, amiket a szerző nem kérdőjelez meg; azok stabil alapként és viszonyítási pontként funkcionálnak. Ebben az esetben a politikai pártok szavazatmaximalizáló stratégiájának primátusa adja a kiindulópontot. Mindez azt jelenti, hogy bár nem zárom ki a politikai pártok cselekedetei mögött meghúzódó rendkívül szövevényes értékrendszert és ideológia „elvárásokat”, a politikai pártok döntéseinek legfőbb magyarázatát mégis leginkább a mindenkori többség támogatásának megszerzését és megtartását célzó politikai kényszerek képezik. Ezen politikai kényszerekből levezethető döntések aztán a többség legitimációja révén egyfajta objektív normává vál(hat)nak a társadalomban.
Amennyiben adottnak vesszük a társadalom elöregedését és a politikai pártok szavazatmaximalizáló gondolkodásmódját, akkor egy olyan ok-okozati láncot kapunk, amelynek egyenes következménye a szűkebb és a tágabb értelemben vett ifjúságpolitika szerepének és jelentőségének megkérdőjeleződése. A társadalom elöregedése és a szavazat-maximalizálás ugyanis a fiatalabb korosztályok politikai „leértékelődését” eredményezik, ami aztán közvetlenül is megjelenik a pártok programjaiban és szakpolitikai döntéshozatalában. Ha a választásra jogosultak és a választók egyre nagyobb arányban az idősebb korosztályból kerülnek ki, a medián szavazó életkora pedig egyre magasabb, akkor a politikai hatalom megszerzésének a logikája azt diktálja, hogy a politikai döntések meghozatala során az idősebb korosztályok számára kedvezőbb alternatívák kerüljenek inkább elfogadásra.
A fiatalok politikai „leértékelődését” és az ebből fakadó, ifjúsági korcsoport számára sok esetben kedvezőtlen szakpolitikai döntéseket olyan indikátorok követik az ok-okozati láncban, amik aztán valóban képesek alátámasztani a fentebb megfogalmazott hipotézisemet. Számtalan indikátort lehetne megemlíteni, de most ezek közül is kettőt emelnék ki külön. Az egyik a fiatalok választási hajlandóságának az alakulása, a másik pedig a magas ifjúsági munkanélküliség.
A fiatalok alacsony választási részvételi hajlandósága valóságos társadalompolitikai közhely, ám mértéke talán még a téma iránt érdeklődőket is meglepheti. Vegyünk csak néhány adatot a jelentős kulturális eltéréseket mutató fejlett társadalmakból ennek alátámasztására. A 2013-as német szövetségi választásokon a 21 éven aluli, választójoggal rendelkező fiatalok 35,8%-a nem vett részt. Ennek nagysága 1983-ban még „csak” 15,7% volt. A 21 és 25 év közötti fiatalok esetében 39,7% volt a nem szavazók aránya 2013-ban, szemben a 60 és 70 év közöttieknél mért 20,2%-kal.
A 2017-es francia parlamenti választások első fordulójában a 60 évnél idősebbek 60%-a szavazatott, viszont a 30 évnél fiatalabbak közül alig 30% ment el voksolni. A 2010-es brit választásokra a 65 éven felüliek 94%-a regisztrált, miközben ugyanez a szám 56% volt a 18 és 24 év közöttiek esetében. Az Egyesült Királyságban a 2016-os brexit-népszavazással sosem látott mélypontra jutott a fiatalok politikai aktivitása. Míg 1992-ben a 25 év alattiak 66%-a ment el szavazni, ez az arány tavaly már csak 40% volt. A 2015-ben megrendezett lengyel választások során a 18-30 év közöttiek mutatták Lengyelországban a legcsekélyebb választási hajlandóságot. A 18-21 év közöttieknek mindössze 47%-a élt szavazati jogával.
Ezek az adatok jól mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb méreteket öltött a fiatalok körében a választásoktól való távolmaradás. Amennyiben az ok-okozati láncot vesszük alapul, akkor természetesnek mondható, hogy a fiatalok számára egyre kedvezőtlenebb szakpolitikai döntések, érdekeiknek alacsonyabb fokú politikai érvényesítése a távolmaradásra „buzdítja” a fiatalokat. Jóllehet, a távolmaradás mint egyfajta politikai reakció racionalitása igencsak megkérdőjelezhető, hiszen ezzel csak még inkább felgyorsul a fiatalok politikai döntéshozatalból történő kiszorulása; még a lehetőségeikhez mérten is tovább erodálódik politikai súlyuk.
Persze azt is érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a választásoktól történő távolmaradás jelezheti a fiatalok politikai elégedetlenségét, hanem a rendszerkritikus pártok egyre nagyobb mértékű támogatása vagy bizonyos politikai erőkkel szembeni protest szavazásuk is. Az előbbi megállapítást valószínűleg senkinek sem szükséges részletesebben bemutatni, míg az utóbbira szolgál kiváló bizonyítékul az idei brit előrehozott választás. A fentebb már jelzett, egyre aggasztóbb méreteket öltő távolmaradás évtizedes tendenciája mindenféle előzetes várakozással szemben megtört (a 25 éven aluli választópolgárok több mint 60%-a szavazott, szemben a Brexitről szóló népszavazás 40%-ával), rég nem látott mértékben tudták a fiatalok a brit választások eredményét befolyásolni. A kemény Brexitet támogató konzervatívokat megbüntette az ifjúság, ami annak tükrében teljesen érthető, ha azt vesszük, hogy a brit fiatalok háromnegyede a Brexit ellen foglal állást. Az előrehozott parlamenti választáson az első szavazók 66%-a a Munkáspártra adta a voksát, s mindössze 19%-a húzta a konzervatívok mellé az ikszet. A 20-24 év közöttiek körében 62-22, a 25-29 éveseknél 63-23, de még a 30-39 évesek esetében is 55-29 volt az arány a Labour javára.
A fiatalok egyre aggasztóbb gazdasági és szociális helyzetét jól érzékelteti az ifjúsági (15-24 évesek esetében) munkanélküliség alakulása is. 2016-ban 18,7% volt az ifjúsági munkanélküliségi ráta az EU-ban, illetve 20,9% az eurózónában. Az európai uniós tagállamok közül Németországban volt a legalacsonyabb 7%-kal, és Görögországban volt a legmagasabb 47,3%-kal. Az unió 28 tagállama közül 27 országban volt 10% felett az ifjúsági munkanélküliség ráta, 10 ország esetében pedig a 20%-ot is meghaladta. De még a hírhedten rugalmas munkaerőpiaccal rendelkező Amerikai Egyesült Államokban is 10,4% volt ez az arány 2016-ban, míg Kanadában 13,1%-ot mértek.
Ezzel szemben a 20 és 64 évesek esetében sokkal kisebb számokat kapunk. A munkanélküliségi ráta 8,8% volt az EU-ban, illetve 9,9% az eurózónában. A 10%-ot „csak” 6 országban érte el, a 20%-ot pedig mindössze egy esetben (Görögországban 23,5%). Vagyis jól látható, hogy egy olyan munkaerőpiac van jelenleg a fejlett országokban, amelyben a fiatalok kétségkívül hátrányból indulnak. Mindez pedig sajnos természetesnek nevezhető a már sokat emlegetett ok-okozati láncolat tükrében.
Ha az ismertetett indikátorokat az ifjúságpolitikán kívülre helyezzük, vagyis a szakpolitika szűkebb definícióját vesszük alapul, akkor is könnyen megkaphatjuk a koordinatív szerepet ellátó ifjúságpolitika stratégiai irányvonalait. Amennyiben a többi, fiatalokat érintő szakpolitika egyfajta „output-ja” a fiatalok politikából történő kivonulása, illetve gazdasági és szociális helyzetük folyamatos romlása a társadalmi átlaghoz képest, akkor ezen negatív folyamatok megakadályozása kell, hogy legyen az ifjúságpolitika legfőbb feladata. Vagyis a szakterület koordinatív jellege ebben az esetben a problémák csökkentésében érhető tetten.
Így talán nem is meglepő, hogy európai szinten az ifjúságpolitikai diskurzus melyik két téma körül zajlik. Egyrészt az ifjúsági munkanélküliség riasztóan magas értékének a csökkentéséről, másrészt pedig a fiatalok demokratikus értékek melletti elköteleződésének erősítéséről. Értve ez utóbbi alatt a választási részvételi hajlandóság növelését, a jogállami értékek elsajátítását és a gyűlöletbeszéd elleni hatékonyabb fellépést.
Amint az a leírtakból is kitűnik, nincs könnyű helyzetben az ifjúságpolitika a fejlett társadalmakban. Ahhoz, hogy rendszerszintű javulást tudjunk biztosítani a fiatalok számára, mindenképp meg kell akadályozni az ifjúság további politikai „leértékelődését”. És hogy mindez hogyan lehetséges? A politikai pártok szavazatmaximalizáló szemléletmódja mellett két megoldási irányvonal körvonalazódhat. Egyrészt ott vannak a társadalom elöregedésének mérséklésére és megállítására hivatott szakpolitikai döntések, másrészt pedig a meglévő személyi erőforrások hatékonyabb politikai érdekérvényesítésének ösztönzését támogató mechanizmusok. Ezek együttes alkalmazására lehet szükség ahhoz, hogy az ifjúságpolitika és vele együtt a fiatalság kikerülhessen jelenlegi defenzív helyzetéből. Kétségkívül nehéz a feladat; ám innen szép nyerni.
Bíró Ádám Béla
a szerző a Határokon Átívelő Nemzeti Ifjúsági Egyesület alapító tagja
A kép forrása: www.thelondoneconomic.com
Forrás: metszet.info
